Barry Lyndon (1975)

 Stanley Kubrick az Űrodüsszeiát meglovagolva, egy bukott Napóleon tervezet és az akkor még botrányfilmként kezelt Mechanikus Narancs után nem tett le álmáról, és belefogott a tökéletes kosztümös film tervébe. A végeredmény mind kritikailag, mind pedig filmtechnikailag nagy áttörés volt, hiszen az egész eposzt természetes fény mellett vették fel, köszönhetően a Kubrick által megrendelt lencséknek amelyek segítségével 1975-ben képesek voltak ezt a bravúrt véghezvinni. A kritikai sikert pedig mi sem igazolja jobban, hogy a kor nagy filmrendezői egyöntetűen ismerték el: Barry Lyndon egy lélegző olajfestmény, ahol igaz a rendező letolja a műfaj szabályait, de a modern filmes eszközök segítségével újította meg azt, így hozván létre egy hatalmas lélegző olajfestményt, amely magába foglalja mind a 18. század mind pedig a 20. századi ember gondjait és kérdéseit.

Barry Lyndon történetétől nehezen vonatkoztathatjuk el Tolsztoj Ivan Iljicsét, ugyanis mindkét figurának egy célja: minél feljebb kerülni a társadalmi ranglétrán, és a felső tízezerben elérni a végső, gondtalan élet ábrándját. Ám míg Ivan megpróbál tisztességesen eljutni céljához, Barry Lyndon a sors által megtámogatva minden eszközt bevet hogy elérje mind az ész, mind pedig a szív céljait. Az ész célja ugyebár a pénz, míg a szívé a szerelem, amelyet nem könnyű megszerezni, ám Barry e kettő érték miatt képes levetni magáról a romantikus, 18. századi hős szerepét, és fokozatosan vedlik át a hozzá teljességgel nem illő nemesi úrrá.

Kubrick ezzel a történettel se feszegette a világ pozitív oldalát, és képes volt egy alapjáraton idilli és romantikus világba elterjeszteni a fertőt és felszínre hozni a parókák és a töménytelen púder alatt rejtegetett valódi érzelmeket és bemutatni az akkori kor emberét. Az embert aki megjárta a háborút, aki megtapasztalta az ellentétes oldalakat és aki a káoszból és az undorító világból való menekülése közben szintén a kor termékévé vált.

Az Internátus után, egy újabb spanyol sorozat vetítési jogát szerezte meg az AXN. A széria A Bárka (El Barco) címre hallgat és szintén a Globomedia gyártotta az Antena 3 nevű spanyol csatornának. "Odakinn" 2011 januárjában startolt, sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy szeptemberben már a második évad kerül a közönség elé.

Annyi bizonyos, hogy a történet nagyrészt (vagy egészében) a nyílt vízen játszódik és hasonlóan az Internátushoz, egyesíti a dráma, a misztikus thriller, a tinisorozat elemeit és egy pici tudományos hátszél is segíti. A történet helyszínét adó vitorlás, a Sarkcsillag ugyanis egyfajta iskolahajó, mellyel néhány szerencsés diák és a személyzet indul a kalandnak. Utazásuk kezdetén azonban nem is sejtik, hogy a kikötőből kifutva olyan irányba kanyarodik el az életük, melyet a legvadabb álmaikban sem képzeltek.

Sukiyaki Western Django (2007)

A festett háttér előtt magányos idegen operálja ki a jogtalanul eltulajdonított tojást a kigyóból, majd erőltetett japán akcentussal mesél egy történetet a nyugalmára rontóknak. Ő Quentin Tarantino, aki minden bizonnyal Bill exhumálását várta a hozzá hasonlóan kívülállóként tevékenykedő Takeshi Miike személyétől.

A vásznon Corbucci karakterei elevenednek meg ismét. A fókusz egy hallgatag idegenen, egy zseniális pisztolyforgatón van, ki mindkét rivális bandának megtetszik, így hamarosan aukció alá kerül az új polgár. A poros kisváros azonban szerelmet ígér hősünknek, így a jól ismert sémák kísérik útján.

A spaghetti western találkozik egy fura távol-keleti fickóval, így történhetett, hogy gatling-gunnal tizedelik az Adidas felsőkbe bújtatott prérinpangókat. De ez Miike-től már nem is meglepő. A Sukiyaki Western Django minden abszurd vonása ellenére szórakoztató. Miike ujjlenyomatai szemetütnek, a zsánerelemek mixelése sajátos stílust teremt, igaz, a kontrasztos jelenetek nem maradéktalanul élvezhetőek és bizony a forgatókönyv is hiányolja a kohéziót. A gyönyörű képekkel, jelmezekkel és a szokottabbnál visszafogottabb explicit tartalommal nyakon öntött film ingoványos talajra került, melyet a könnyed paródia és szamuráj-drámák sajátosságai szegélyeznek. Nem szabad teljességgel komolyan venni ezt a durván hommage cuccot és akkor még nevethetünk is a banális dialógusokon (QT Akirás megjegyzése hatalmas), és valószínűtlen akciókon. A jó alakításoknál feltűnőbb a zsillió utalás mit arcunkba vágnak, ennek köszönhetően olykor azt sem tudjuk mire is figyeljünk. Még ha kissé idegen is, de a maga szintjén elviselhető.

Tudjuk, tudjuk... egy újabb filmes tucatblog, ami maj' megpróbálja megmondani a frankót... De nem! Vagy mégis, de inkább mégsem. Azoknak, akik a kőkorszakban is a blogszféra sövényein túráztak már egy szimpla reboot, hiszen akad köztetek olyan remélhetőleg, aki emlékszik a szépreményű HalfPécsSquad-ra. A maradéknak mit fog ez jelenteni? Ha itt maradtok velünk, mindenre választ kaptok! Megpróbálunk kultúrszomjatokon oltani minden lehetséges terület kihasználásával. Érdemi, jó szellemű eszmecserékre alkalmas közösség kialakítására törekszünk, és ha minden jól megy a Bolygó Kapitányát is megidézhetjük. Egy a lényeg; hamarosan jövünk!