Szociálpszichológiai filmeket készíteni hálás feladat, főleg ha az alkotás valós történések alapján adaptálódik.  Az emberi természet megfigyelése, és annak határainak feszegetése a filmvásznon kiváló eszköz arra, hogy görbe tükröt kapjunk önmagunk elé, elgondolkodjunk, megosszon minket, végül mindúttal levonjuk a tanulságot. Mire képes az ember önmagával és másokkal szemben, meddig bír racionálisan és érzelmileg a talajon maradni, hol van a választóvonal ember és vadállat között?

Oliver Hirschbiegel 2001-es Das Experiment című filmje ezekre a kérdésekre keresi a választ, mely az 1971-es Stanfordi börtönkísérlet alapját dolgozza fel. Az eredeti kísérletet az Amerikai Haditengerészet kezdeményezte, választ keresve a tengerészgyalogság börtöneiben tapasztalható viselkedésekre. Philip Zimbardo pszichológus és a Stanfordi Egyetem vállalta a kísérlet lebonyolítását: újsághirdetésben toboroztak önkéntes résztvevőket, hogy napi 15 dollár fejében részt vegyenek egy pszichológiai kísérletben. A jelentkezőket átfuttatták néhány diagnosztikai felmérésen, majd kiválasztottak 24 alanyt, akiknek az egyetem pszichológia tanszékén kialakított mesterséges börtönben fogoly, illetve börtönőr szerepben kellett volna élniük két héten keresztül. Kellett volna, ám a kísérletet a hatodik napon megszakították, mivel ketten is súlyos idegösszeroppanást kaptak.

Hirschbiegel a történteket Mario Giordano „Black Box” című novellája alapján dolgozta fel filmjében. A film főszereplője, Tarek (Moritz Bleibtreu – A lé meg a Lola, München) taxisofőr, egy újsághirdetésben talál rá a kísérlet felhívására. Jelentkezik, beválogatják fogolyként, és nem mellékesen egy újságíró barátja megkéri, hogy rögzítse egy szemüvegbe integrált kamerával a kéthetes szimulációt. A kísérletet vezető Thon professzor szabadkezet ad a börtönőröknek a rend fenntartását illetően, de fizikai erőszakot nem alkalmazhatnak. A két csoport eleinte bizonytalanul veszi szerepét, a kezdeti összetűzéseket az őrök komolytalanul kezelik, ám az első nagyobb megmozdulás alkalmával (melyet a 77-es sorszámot viselő Tarek provokál ki) a fegyőrök felismerik hatalmuk súlyát, egyszersmind elérve a kísérlet célját: nyomás és elrettentés gyakorlása a rabokra. Ezzel a reality-show kezdetét veszi; a rács mindkét oldalán fokozódik feszültség, melyet olyan allűrök váltanak ki, mint a laktózérzékeny fogoly tejjel való itatása, a gyenge attitűdű fegyőr szagának becsmérlése, vagy Tarek inzultálása a kameramentes szobában.

.. a legkeserűbb komikus a világon. Legalábbis Pamela Adlon szerint, de ne szaladjunk ennyire előre. Az ikszed részben magyar származású (pedig Frei Tamás nincs is a közelben) pali, aki kapott egy sorozatot a segge alá, amiben szabad kezet biztosítottak neki és él is vele. Stand-up betétekkel átszőtt szkeccs-showja a tévézésben valami egészen innovatív próbálkozás, olyan témák boncolgatásával, amelyek közt találni egészen életszerűeket és eléggé szűk rétegnek szólóakat egyaránt. Persze az egészet átitatja egyfajta befeketedett humor.

Louie önkéntes maszturbáció-szónok, aki alkalomadtán - igazából ez csak egy részben fordul elő - fogyaszt némi marihuanát a szomszédjával, aki elmondja magáról, hogy sohasem szokott szívni - mindezt egy alkarnyi blanttal a szájában teszi. Elvált, korosodó komikus két kislánnyal, akiket egyszerűen imád, de előfordul, hogy a pokolba kívánja őket. Abszurdabbnál abszurdabb szituációkat vonultat fel a sorozat masszív kreativitással, az igényesebb, a megszokottól eltérő tévénézői szokásokat keresők számára.

A Louie humora nem könnyed: merész, beteges, morbid egyveleg, Amerika görbe tükre a társadalomról. Nem csoda, hogy CK messze nem tartozik a kommersz humoristák táborába, de éppen ez a vonzó abban, amit csinál. Sohasem tudod mire számíts, mindig húz valami nagyot, a kérdés csak az, hogy ez vagy felháborít és elundorít, vagy veszett mód elszórakoztat - de sokszor a kettő együttes ereje a leghatásosabb.

És persze az elmaradhatatlan vendégszereplők közt olyan arcok bukkannak fel, akiktől elhasalsz. Ricky Gervais mind közül a legelvetemültebb, - egy olyan köcsög dokit alakít, akinek legszívesebben feldugnál egy ásót a végbelébe annyira szemét - Pamela Adlon (Californication) tündérien otromba, a második évadban feltűnő Dane Cook pedig kifejezetten kellemes meglepetés - már azok számára akik nem utálják, mint a szart.

A széria jelenleg a második évadját tapossa, de már úton van a harmadik, ugyanis az F/X csatorna nem tököl holmi sablonsorozatok berendelésével, hanem ilyen és hasonlóan egyedi produkcióknak nyújt táptalajt, amiért nem lehet eléggé éltetni. Szóval: aki unja már a százhuszonötödik szar romantikus szitkomok tengerében való fulladozást, illetve valami egészen merészre és egyedire vágyik, annak érdemes belenéznie a Louie-ba. Max jól elhord engem utána. De ennyi kockázatot bevállalok.

Most induló, havonta kétszer jelentkezõ rovatunkban én és elmo_O fejenként 10-10 albumot ajánlunk a figyelmetekbe, amit mi a legjobban várunk az adott hónapban. Mivel bár az érdeklõdési körünk hasonló, az ízésünk viszont sokmindenben eltér, így mindketten külön posztot szentelünk a saját listánknak, kényesen ügyelve az átfedések elkerülésére. Elsõnek az én listámat olvashatjátok, reményeim szerint kaptok köztük olyant, amit ti is hasonlóan vártok, vagy akár felfedeztek köztük olyanokat, amiket korábban nem ismertetek.

The Drums - Portamento

A brooklyni székhelyü The Drums tavaly futott be elsõ, öncímü albumával. A debütalbum igazi slágerparádé volt, életvidám, nosztalgikus gitárpoppal, melyet leginkább a The Smiths inspirált. Az elsõ album sikere után rögtön neki is ugrottak a másodiknak, de idõközben történt egy, s más, tagcserék, átszervezések, sokáig a feloszlás is szóba került, de szerencsére 2010 egyik legszórakoztatóbb bandája megmenekült, és szeptemberben máris új lemezzel tér vissza. A karizmatikus frontember, Jonathan Pierce magabiztosabb, kicsit "elektronikusabb" lemezt ígért, vagyis fejlõdés és továbblépés várható. Ugyanakkor én remélem, hogy ezen is lesz egy-két akkora sláger, mint az elõzõn a Let's Go Surfing, vagy a Best Friend.

The Rapture - In The Grace Of Your Love

A new yorki The Rapture öt éves hallgatásból tér vissza új albumával, mely sorban a negyedik (vagy harmadik - attól függ a bemutatkozó minialbumot mennyire tekintjük annak) lesz. A dance-punk formáció (melynek egyik nagy slágere - az Echoes - az angol Misfits címü sorozat fõcímdala egyébként) új korongjának Philippe Zdar volt a producere, aki a Chromeo tavalyi, meg a Phoenix tavaly elõtti albumán is dolgozott. Amennyiben az album végig olyan jó lesz, mint amilyen jó az elsõ single (How Deep Is Your Love), az év egyik legjobbjával lehet dolgunk. 

Szalmakutyák (Straw Dogs, 1971)

Két évvel az általánosságban legjobb filmjének tartott Vad Banda után (személy szerint Pat Garrették balladája a kedvencem tőle) Sam Peckinpah csak a tálaláson változtatott egy keveset, mindössze a díszítettségből faragott le valamelyest. Hiszen filmjében a '70-es évek elejének angol kisvárosa nem kevésbé kegyetlen környezetnek bizonyul, mint a sok évtizeddel korábbi Mexikó. Valaha idevalósi, mellesleg gyönyörű felesége okán ebbe a közegbe csöppen bele David Sumner (Dustin Hoffman) amerikai matematikus.

Az egész film a modern ember civilizációból a dzsungelbe való visszatérésének, a körülmények hatására újra ösztönlénnyé süllyedésének példázata. Ez pedig már a történet kezdetén lezajlik, a finálé mindössze ennek tudatosítása mind a nézők, mind főhősünk számára. David ugyanis megpróbál beilleszkedni, tűr, tolerál. Más kérdés, hogy a helyiek számára ezek az engedményei, normáknak megfelelő baráti gesztusai semmit sem számítanak. A szemükben ő csak a nyuszika lehet. Sapkában, vagy anélkül. A tengerentúlon tisztelt, társadalmilag megbecsült embert itt kutyába sem veszik, lenézik, viccnek tartják. A garázson dolgozó munkásokat zavarja a szebb nő, a jobb autó, a több pénz. A legnagyobb probléma azonban mégis az, hogy idegen. Az ő falkájuk területére tévedt, és nem látják szívesen. Szerencsére David azonban okos, és még talán épp időben alkalmazkodik a villámgyorsan felborult status quo feltételeihez.

Még a főcím is folytonos, illetve az első lassításra nagyjából egy órát kell várni. Tehát a western whiskygőzös mestere visszavett bizonyos dolgokból, a líraiság háttérbe szorul, teret adva egy egyszerűbb képi világnak, ami valószínűleg jobban is illik a Szalmakutyák feszült hangulatához. Persze az erőszak jelenetek fényképezése és főleg szimbolikája zseniális, David impotenciájának leképezése tökéletes. Aztán a felszín alatt végig jelenlévő sérelmek és indulatok hirtelenjében kirobbannak, a miként pedig csak megerősít abban, hogy ez a dolgok elejétől fogva eleve elrendeltetett volt. Az összecsapás mindössze ürügyeken alapszik, egyik fél sincs tisztában a valós kiváltó okokkal, miközben Hoffman prezentálásában a félénk kisember félelmetesen lényegül át vadállattá. Meglehet, hogy véglegesen. 

Bloody Sam továbbra sem képes hibázni. Pazar megvalósítás, technikailag, színészileg egyaránt. Habár az előjáték egyeseknek talán elnyújtottnak fog tűnni, de higgyétek el, itt minden a helyén van. Az elkerülhetetlen zárlatig vezető út legalább olyan élvezetes, mint az aktus maga. Ja, és ha egy filmben megmutatnak nektek egy medvecsapdát, akkor azt használni is fogják.

ui.: idén szeptemberben érkezik a szereplők alapján ígéretes remake: James Marsden, Kate Bosworth, Dominic Purcell, Alexander Skarsgard és James Woods.

A hódkóros (The Beaver, 2011)

A színész és az ember két külön világ, de olykor akaratlanul is összefolyik, így születhetett (újjá) Aronofsky pankrátora, vagy éppen jelen alanyunk, Mel Gibson, aki mindent elkövetett, hogy Hollywood lejtőin szánkázva a legsötétebb gödrökbe csússzon, de Jodie Foster aktuális rendezésében olyan alakítást nyújt, hogy kétség sem férhet hozzá: Gibson még mindig a legnagyobbak közt van.

A szinopszist vizslatva egy könnyed vígjátékra asszociálhatunk, mert ha valaki a kezére húzott plüss hód által tartja a kapcsolatot a külvilággal, az nyilván szülhet komikusabb perceket a vásznon. Így is van, de Foster filmje ennél sokkal mélyebb. Walter Black (Gibson) egyik napról a másikra elfárad. Nem beszél, nem él, leginkább csak alszik. Ezt családja sem bírja sokáig, így a hirtelen depresszióba fulladt családfő a küszöb rossz oldalán találja magát. Walter számára a halál az egyetlen kiút, ám akkor felbukkan a hód.

Pedig Walternek mindene megvan. Feleség, gyerekek, siker. Mert, hogy furamód a világ legszomorúbb embere egy játékgyár igazgatója. Walter unottságát talán annak is köszönheti, hogy lát a sorok között, mint az később kiderül és ez a megcsömörlött planéta a saját mintájára formázta. Ezt még fia is tetőzi, aki szintén gondokkal, ugyanakkor az apja ellen küzd. Porter (Anton Yelchin) az átlagos fiatalokkal ellentétben legkevésbé szeretne az apjára hasonlítani, melynek érdekében listát is vezet, hogy miről érdemes leszoknia.

A film legzseniálisabb pontja a forgatókönyv mellett egyértelműen Gibson, aki képes volt elérni azt, hogy Waltert és A hódot két különböző személyként kezeljük, utóbbit ne csak egy kézre húzott kellékként. A hód minden ami Walter belső elfojtott gondolata, melyekből az évek során túl sok gyülemlett fel, hősünk már nem is tudott mit kezdeni velük, így jobbnak látott mindent, jót és rosszat magában raktározni.

A hód Walter szellemi kivetülése, ám megrészegíti a gazdatest feletti hatalom, így a plüss aki kezdetben a megmentőnek bizonyult, majd egy szimpla érdekembernek (vagy érdekhódnak), a végére kegyetlen diktátorrá avanzsált. És ez vezet tragédiához, mert a Hódkóros korántsem vígjáték. Az utóbbi idők legkeményebb családi drámája, mely úgy ábrázolja a "beteg embert", ahogy eddig nem sokszor láthattuk. Pedig ennek az embernek már "csupán" annyi a baja, hogy nem látják a hód mögött megbújva.

Az év egyik legjobb filmje, melyben Gibson tökéletesen alakít. Persze a többi színész is remekel, de ők is csupán a hód árnyékában férnek meg. Foster dirigálásnak egyetlen felróható negatívuma, hogy nem sikerült eltalálnia az egyensúlyt a jelenetek között. Egyszer véresen komoly, majd szinte butáskodó, de a tipikus drámák ívét kiválóan tartja. Megosztó film, pláne az előítéletek miatt, mert ha egy jót akarunk nevetni, nem ez a mi menetünk, hiába a felütés. Komoly mondandó, könyörtelenül a lelket megcélzó mű. Az elégikus atmoszféra vagy beszippant, vagy nem. De ha igen, a hód fogságából nem könnyű szabadulni.