Doctor Who (2005- )

A Doctor Who egy angol gyereksorozatnak indult a BBC-n oktatási jelleggel 1963-ban, de aztán akkora sikere lett, hogy 1989-ig futott. Ezalatt pedig 26 évadot élt meg, és Anglia egyik legsikeresebb, és legkultikusabb sorozata, és az egyetemes popkultúra része lett. Találunk a szériára utalást a Simpson családban, a Family Guyban, de az ikonikus kék fülkét megtaláljuk egy Iron Maiden lemezborítón is.

Persze 26 évadon át képtelenség volt tartani a színvonalat, így a sorozatot végül elkaszálták. Persze igény volt rá, és több generáció nõtt fel a Doktor kalandjain, így számítani lehetett rá, hogy elõbb-utóbb visszatér a képernyõre. Az elsõ kísérlet a feltámasztásra egy 1996-os TV film volt, ám az nem igazán volt sikeres. Végül 9 évre rá indúlt újra a sorozat, azóta pedig a világ (kis túlzással) újra Doctor Who lázban ég, az új széria már a hatodik évadánál jár, és a BBC egyik legsikeresebb sorozatának tudhatja magát.

Control (2007)

Ian Curtis, az angol Joy Division nevű formáció énekese 23 éves korában lett öngyilkos, miután nem tudta mihez kezdjen eleinte boldog, majd a kétes érzelmeknek hála fokozatosan romló életében. Az eleinte Warsaw név alatt futó post-punk banda két albumot élt meg (1979 és '80).

A banda kezdeti szárnybontogatásaitól követhetjük Curtis életét, egészen a tragikus eseményig. Láthatjuk hogyan viszonyul az élethez, milyen korán házasodott, majd lett apa. Hogyan idegenedet el egyre jobban a családtól és a mások által normális életnek denominált léttől, hogyan bánta meg korai hibáit, viselkedésével hogyan zavart össze (magával egyetemben) mindenkit maga körül. Hogyan kezdett el félni a haláltól, hogyan váltak kontrollálhatatlanná - epilepsziás rohamainak köszönhetően a szervezete mellett - az irányítás alatt tudott dolgok. Hogyan lett ebből a külsőleg életerős fiatalemberből, egy, az életbe belefáradt aggastyán. Mindezt két szín prezentálja, bár az élet korántsem fekete és fehér, hiába szerette volna Curtis ezt hinni. Nem volt igazán jó ember, mégis szimpatizál vele a néző és sajnálja is e szerencsétlen fiút, kinek sorsa megpecsételődött, mikor elkerülhetetlenül a stílusba keveredett. Erről szól a Control.

A forgatókönyv a Curtis özvegye által írt könyvön alapul, mihez Matt Greenhalgh tett hozzá. A bandatagok szerint kevés pillanat tükrözi a megtörtént eseményeket hűen, de a valóság túl unalmas lett volna, e derűs fonalat felvett, majd depresszív hangulatba zuhanó film esetében. Többek közt a Depeche Mode rendszeres kliprendezője, a holland Anton Corbijn kikezdhetetlen dirigálása az aminek köszönhetően nyugodt szívvel aggatható a kiváló jelző a filmre. Bár kicsit szájbarágós és csupán fontosabb állomások kiemelésére fókuszál, de a színek, a fény és a tér adta lehetőségekkel nagyon jól bánik. Az operatőr munkája pedig külön kiemelendő.

A banda zenéi remekül hatnak aláfestő muzsikaként, a hihetetlen nagyot alakító Sam Riley zsenije mellett szerves részét képzi a karakterábrázolásnak. Riley tekintetéből mindent kiolvasni, abszolút a lelkéig hatolunk, hitelesen ábrázolja a sztori kiszámíthatatlanságához passzoló Curtis jellemét, de a legjelentéktelenebb mellékszereplők is odatették magukat. Szimbolika, sajátos atmoszféra, katarzis nélkül.

Végső Állomás 5 (Final Destination 5, 2011)

A Végső Állomás első fejezetének idején, még nem is gondolhatta a gyanútlan néző, hogy micsoda fejőstehén lesz a franchise. Bár számos alkalommal tapasztalhattuk, hogyan húznak le újabb bőrt valamilyen egyszer használatos formuláról, de jelen alanyunk olyannyira egyetlen patronos, hogy érthetetlen máig tartó működése (igaz, a végtelen tucatkrimiket is eszi a nép).

Emlékszem a negyedik felvonásról anno igazán mély, tartalmas elemzést készítettem, de most csak a lényegre térek. A film szorosan ott lohol az első rész sarkában. Ez persze nem jelenti azt, hogy jó, sőt, kifejezetten pocsék, de a széria többi darabjának minőségét ismerve kellemes felüdülés.

A legnagyobb gondja még mindig, hogy végtelenül buta és ezzel arányosan, pofátlanul hülyének nézi a fizető polgárokat. A karakterek sorsa teljesen érdektelen, a forgatókönyv meg sem próbálja szimpatikussá varázsolni bármelyiküket. A túlélők elhunyt munkatársaik temetésén poénkodnak, akkor engem, hogy rázzon meg a sorsuk? Ám sajnos ez a komikus vonal, mely érthetetlen módon a második rész óta egyre erőteljesebb, nem csak 1-2 jelenetet ölel körül, hanem végig jellemző gyakorlatilag, ez a kínos aránytalanság pedig verejtékes feszengést vált ki a székben csücsülve.

Persze, hiba lenne komolyan venni a filmet, hisz feltételezhetjük, hogy ő magát sem akarja, de gyanús jelenetek egész sora enged arra következtetni, hogy mégis. És itt jön a kulcsa az egésznek: a Végső Állomás 5 filmnek borzalmas, de szórakozásnak felettébb jó. Igaz, ami a sava-borsa az egész szériának, nevezetesen a haláljelenetek, itt-ott már bizony röhejesen erőltetett, de újat is tud még mutatni, ráadásul váratlanul merészen teszi azt. Meglepő módon és teljesen feleslegesen némi karakterfejlődés is található nyomokban, valamint erkölcsi problémákat is próbál feszegetni, de mindezek legnagyobb eredménye csupán az, hogy a közepére borzalmasan leül a film. A végére mondjuk ügyes megoldást tálal, de akárcsak a főcím esetében, azt is a kelleténél tovább húzza.

A 3D miatt megéri a pénzét ez az újabb állomás, hogy hagyományos készülékeken van-e értelme ugyanazt megnézni ötödjére? Haverokkal, sörrel mindenképpen.

Történt egyszer, nagyjából három éve, hogy az akkor még elsõ albumával éppen csak ismertséget szerzõ, azóta már egy fokkal híresebb svéd popsztár, Lykke Li a Not To Be Produced keretei közt egy kissebb klubkoncertet adott egy szál gitárossal az oldalán. Pechjére sikerült a leglámább közönséget kifognia. Egyszer megkérdezte a közönségtõl, hogy mit játszon, mire egy vicceskedõ srác azt kiáltotta be, hogy Rick Rosst. Ami elõször viccnek tűnt, abbol késõbb valóság lett, mivel egy számmal késõbb az apró, törékeny popdíva elõadta a gengszterrapper egyik számát, ezzel pedig jófejségérõl tett tanúbizonyságot. Az esetrõl szerencsére videó készült, mivel a rendezvényen volt a rendezvény hivatásos videósa is, aki rögzítette a teljes fellépést, így most ti is megnézhetitek, hogyan dolgozza fel a svéd énekeslány a marcona rapper szerzeményét.

Egyébként Lykke Li minden bizonnyal kedvelheti a hip-hopot, mivel amikor 2009-ben fellépett a nívós, amerikai Coachella fesztiválon, akkor elõadta Lil' Wayne A Milli címü slágerét is. Természetesen errõl az esetrõl is készült felvétel, bár ez már nem olyan jó minõségü, ugyanis egy rajongó rögzitette, de bónuszba megkapjátok most ezt is. Egyébként Lykke Linek idén jelent meg második albuma Wounded Rhymes címmel, és az idei év egyik legjobb lemeze, de errõl majd késõbb bõvebben. A bónusz videó a tovább mögött.