Ha valami igazán megoszt bennünket a vámpírok kapcsán, az a műfajbeli pozíciójuk: van-e helye vámpírnak egy fiatalosan trendi, emocionális helyzetben, melyben évszázadok óta először érez szerelmet egy élő lány iránt, vagy maradjon meg a horror műfajában és ijesztgessen, táplálkozzon ártatlan emberek véréből, mindezt kliséktől nem mentesen, félelmetesen? Egy biztos, a tinivámpírok hódítása a mozivásznon folytatódik, avagy Lugosi beájulna.

A grandiózus vámpír-őrület elsősorban a Twilight-filmekkel, pontosabban azok regény eredetijével indult meg a popkultúrális tinitársadalomban, majd követte ezt számos, zsánerben született alkotás – True Blood, Vámpírnaplók. Stephenie Meyer kultikus könyvsorozatának befejező kötete kettébontva adaptálódik filmre, hogy egy nettó ötórás finálét kapva a dramaturgia részlethűen kibontakozhasson, követve a Harry Potter-széria elismerő példáját. Sikerült? Majd meglátjuk.

Mindig is szerettem a posztapokaliptikus történeteket. Oké, ez így nyilván nem igaz, de vonzzanak azok a történetek, amelyek betekintést engednek nyerni egy világ utáni világba, ahol az emberi ösztönök dominálnak, ahol tanúi lehetünk egy újra berendezkedő társadalomnak – vagy egyszerűen csak annak, hogyan próbálnak meg a szereplők emberek maradni egy embertelen, haldokló világban.

Nem kellenek ehhez zombik. Cormac McCarthy Az Út című könyvét csak úgy faltam. Olvasás közben magam is többször elképzeltem, hogyan próbálnék életben maradni egy minden értelemben kihalt, terméketlen Földön.

A World War Z – Zombiháború erről szól – és még rengeteg másról.

Megvan a jelenet, amikor kisgyermekként a homokozóban G.I. Joe figurákkal harcoltunk egymással, míg értünk nem jött a mama? Amikor az iskolai nagyszünetben Pokémon tazókkal csatáztunk, Yu-Gi-Oh karperecekkel lövöldöztünk a folyosón, és helyi hálózaton vadásztunk egymásra késő délután a gépteremben? Ha mindez élmény volt, képzeld el milyen, amikor egy nyolctonnás robotot küldesz verekedni a szorítóba…

Charlie Kenton (Hugh Jackman) tehetséges, de lecsúszott bokszoló, déli-államokbeli viadalokban méretteti meg harcművészeti tudását tonnányi bikákkal, melyekkel úgy dobálózik a levegőbe, hogy azt még az állatvédő kirendeltség is megéljenzi. Teszi mindezt a ring mögül, kézi vezérlésű ökölvívó robotjával.

Az ötvenes évek és a beat nemzedék egyik legmeghatározóbb alakja, az amerikai költő és politikai aktivista aki mélyen elítélte a militarizmust, a szexuális elnyomást, a kormányok működését, és a materializmust. A költő, akit egy perben úgy jellemeztek, hogy „mocskos, obszcén, vulgáris és undorító”.

Allen Ginsberg költeményei nem Petőfit idézik. Saját állítása szerint legnagyobb inspirációja Kerouac elmélete volt a spontán prózáról. Ginsberg vallotta, hogy a költészet nem tudatos szerkesztettség és méricskélés, hanem a lélek megnyilvánulása, ami nem igényel megszorításokat. Bár többen vádolták azzal, hogy sorai tiszta pentameterek vagy daktilusok, Ginsberg szerint ez csupán véletlen, hiszen a mindennapi beszéd ritmusa is sokszor daktilus, a költészet pedig a mindennapi beszédet imitálja.

AZ ÜVÖLTÉS

All these books are published in Heaven – Üvöltés előszó, A.G.

Allen Ginsberg költészete mellőzi a rímeket és a szótagszámot. Sokkal inkább egy természetes érzelemfolyam ami azonnal papírra kerül gondolkodás nélkül. Hihetetlen zsenialitással teremt meg hangulatokat és érzéseket, olyan szópárokat alkot, amiket senki még elképzelni sem mert. Egyszerűen magával ragadó.

Ginsberg hírnevét az Üvöltés című epikus költeménye hozta meg. Az első felolvasóesten elvarázsolta a hallgatóságot. Ginsberg a 19. századi költő, Walt Withman mintájára szabad stílusban írta az Üvöltést. Témái az amerikai demokrácia ígéretei és ezeknek megszegése, az élet élvezete és az erotikus tapasztalatok szerzésének fontossága. Különösen felháborítónak tartotta az ötvenes évek társadalma (a nyíltan homoszexuális költő) azon sorait, amik a férfiakkal szerzett élményeit taglalták. Ginsberg ezzel a gondolattal zárta az Üvöltést tartalmazó kötetét: widen the area of consciousness.

Az Üvöltésben szemtelenül örök emléket állít „angyalképű hipszter” barátainak. Rögtön a felütésben előhívja Neil Cassady és Carl Solomon szellemét, amikor ezt írja: “I saw the best minds of my generation destroyed by madness”. Ginsberg egész életútja felfedezhető az Üvöltésben. Életrajzi utalások saját magára és a beat nemzedék tagjaira, továbbá politikai nézeteinek kinyilvánítása és sajátos stílusának megteremtése, aminek minden szava komoly irodalom. Az Üvöltés Allen Ginsberg leghíresebb írása, és egyben a legjobb választás, ha szeretnénk megismerkedni költészetével.

GINSBERG A POLITIKÁBAN

“America I used to be a communist when I was a kid I’m not sorry….” – America c. vers, A.G.

Ginsberg meghatározó figurája volt a Vietnámi háború elleni tüntetéseknek. Sonny Barger vezetésével a Hell’s Angels (akikről Hunter Thompson könyvet is írt) motoros banda megtámadta őket, azt kiabálva, hogy „tűnés vissza Oroszországba, kibaszott kommunisták”, majd azzal az ígérettel távoztak, hogy a másnapi nagyobb tüntetésen is megjelennek.

A költő egy barátjával, Ken Kesey-vel (Száll a kakukk fészkére) meglátogatta Bargert saját házában. A banda annyira meglepődött Ginsbergék bátorságán, hogy nemcsak hogy nem támadták meg a másnapi tüntetést, hanem azt mondták, Ginsberg olyan személy aki megérdemli, hogy segítsenek neki. Kering egy olyan legenda is a történet körül, hogy Ginsberg LSD-vel kínálta Bargert és a többi Hell’s Angels tagot amikor megérkezett hozzájuk.

A költő nyílt kommunista volt, habár egy idealizált képet tartott fent magának a kommunizmusról. Sőt, miután megvádolták azzal, hogy tagja a Kommunista Pártnak, ezt tagadva azt mondta, nem is nagyon lát különbséget az erőszakos kommunista és kapitalista kormányok között, pedig szolgálta mindkettőt. A kommunista országok szívesen látták Ginsberget, mint a kapitalizmus ellenségét, de Kína is ellene fordult amikor rájött, hogy micsoda bajkeverő a költő, majd kiutasították Kubából és Csehszlovákiából, és amikor Magyarországra jött, azt kérdezte Hobótól (aki nagy rajongója volt Allennek): „…szerinte mi a botránynak az az elviselhető foka Debrecenben, amiért őt nem utasítják még ki Magyarországról.”

A droghasználatról is tartott előadásokat, javasolta az LSD elfogadott használatát a közéletben és a marihuána legalizálását, míg a dohány és dohányzás káros hatásairól szólt. Erre tanúpélda a Put Down Your Cigarette Rag (Don’t Smoke) írása.

Allen Ginsberg kétségtelenül érdekes személy volt. Egy örökös lázadó, akinek az életművéért mai napig milliók rajongnak. A Ginsbergian stílus az, ami vagy azonnal magával ragad, vagy rögtön el is felejted. De hát ilyen ez a beat nemzedék – egy réteghez szól.

X-Men: First Class (2011)

Az eddigi X-Men filmek nem nyűgöztek le annyira, mint a legtöbb embert, igazából nem volt különösebb bajom velük, de közepesen jónak tartottam az elsõ két, Singer féle mozis epizódot is. A Brett Ratner féle harmadik már csak jóindulattal nevezhetõ közepesnek, mivel adva volt egy igen “hálás” alapanyag, de sajnos keveset sikerült kihozni belõle. Rozsomák spinoffja pedig kifejezetten rossz volt, bár ott leginkább a stúdio volt a ludas (és nem elõször szabotálták a saját filmjüket). Ezek után a First Classtõl nem sokat vártam.

Ennek hála nagyon pozitívat csalódtam, és a negatív elõjelek ellenére az X-Men: First Class piszkosul szórakoztató blockbuster lett. Matthew Vaughn direktor – akit a Layer Cake és a Kick-Ass óta kifejezetten kedvelek – kihozta a legtöbbet a forgatókönyvbõl, ami messze nem tökéletes. A sztorival nem volt kifejezetten bajom, mivel a maga módján okos és végiggondolt volt, a karakterek viszont eléggé elnagyoltak voltak, és egy-két fõ karakteren kívül nem igazán voltak kibontva, picit felületes volt, de ezt Vaughn kiváló rendezésének hála szemet tudtam hunyni felette, a drámai csúcspontok ugyanis tökéletesen betaláltak.

A castingról pedig ódákat lehetne zengeni, mivel teljes mértékben hibátlan. Michael Fassbender napjaink egyik legjobb és legtehetségesebb színésze, karizmájának hála puszta jelenlétével képes feldobni jeleneteket. Kevin Bacon fõgonoszként kifejezetten erõs volt, szerintem egyébként az ilyen típusú szerepek állnak neki a legjobban. James McAvoy tökéletes választás volt Xavier szerepére, bár Fassbender szerepe hálásabb volt, McAvoy sem maradt le tõle sokkal alakítását tekintve. De érdemes még megemlíteni Jennifer Lawrence-t, Rose Byrne-t, és a Skins címü sorozatból ismert Nicholas Houltot is, mind kiváló alakítást nyújtott. Tulajdonképpen senki nem lógott ki – ez leginkább Vaugh színészvezetési képességeit dicséri.

Ami az akciót illeti, mindössze két nagy akciószcéna van a filmben, de azok kifejezetten látványosak és erõsek voltak, és hiányérzetem sem volt, mivel a színészi játékok, a jól felépített történet, a drámai és oldott hangulatú jelenetek megfelelõ adagolása, és szinten tartása, továbbá pár kikacsintás és érdekesség mindenért kárpótolt. A filmet tökéletesnek nem mondanám, de eddig ezen az X-Men filmen szórakoztam a legjobban, szóval ez is lett a kedvencem közülük.