Utolsó kommentek

  • koimbra: Boldog Karácsonyt! (2011.12.27. 14:39) Boldog Karácsonyt minden olvasónknak!
  • koimbra: A 3D miatt megéri, egyébként a színészek rémgyengék. (2011.09.13. 13:12) Trükkös halál
  • Gevin: @mrscottpilgrim: egyébként én nem vagyok oda a stand-up részért, nekem pont a másik működik sokkal... (2011.09.08. 23:25) Louis Székely, mondom CK..
  • dzsoni szánsájn: @koimbra: nyugi, nyugi, el kell indulnunk, ne türelmetlenkedj : D (2011.09.02. 22:51) #1

A depresszió szimfóniája - Melankólia

2011.12.14. 18:00 Erythraea

Lars von Trier neve olyan belépőt jelent a filmvilágban, ami garancia a megrázó, nyers nagyképűségtől duzzadó mozikra. A Melankólia egy csodás történet, könnyfakasztó ballada a világ és az emberiség utolsó leheleteiről...

A Melankólia nem témája és története miatt marad sokáig emlékezetes, hanem a gyönyörűen, művészi kifinomultsággal megkomponált képek miatt, amiben a dráma szerelmesei bátran megfürdőzhetnek.

A történet: Justine és Michael egy nagyszabású összejövetel keretében ünneplik a házasságukat Justine nővére, Claire és annak férje, John hatalmas házában. Annak ellenére, hogy Claire mindent megtesz, ami csak az erejéből telik, az esküvői parti kudarcba fullad: felszínre törnek az elfojtott családi feszültségek, a kapcsolatok megbomlani látszanak, és elindulnak a végzetes szakadások felé, miközben egy Melankólia nevű kisbolygó halad egyenesen a Föld felé.

A nyitányban, vagyis a látomás jelenetben Wagner Trisztán és Izolda című prelűdje kéz a kézben jár a lehengerlő vizuális világgal, amely álomszerű, már – már giccsbe hajló, ahogy azon képsorok is, amikor a kék fényt árasztó bolygó közeledését ábrázolják az égbolton. A közel tíz perces bevezetőben Kubrick, 2001: Űrodüsszeia vágóképei köszönnek vissza a képsorok alatt: sokkal stilizáltabb, mint a film bármelyik része, s egyben a rendező felvonultatja, a már jól ismert, rá jellemző stíluselemeket. Ez a néhány perc szürrealisztikus montázs, költői szépségében emelkedik ki az egészből, és teremti meg a nyomasztó hangulatot, egyfajta keretként, hiszen előre vetíti a katartikus csúcspontot.

A film további két részre tagolható, melyek kamarajellegét az antitézis okozza. A Justine (Kristen Dunst),  vagyis az első rész egy tökéletesen megkomponált szatíra, melyben  a karakterábrázolások közhelyesek, amit csak a precíz színészi játék tesz élhetővé. A film számtalan olyan problémát vet fel, mint pl.: a depresszió, a hatalomvágy vagy a gazdagok sekélyessége. A Clarie (Charlotte Gainsbourg) című rész sokkal inkább az első magyarázata, melyben mind két főszereplő habitusa megváltozik. A lecsendesedés, az elfogadás és az érzelmek diadala ez, hiszen a közelgő világégéssel a szereplők megszabadulnak a Földi kötöttségtől. Ebben a részben forrja ki magát igazán a film mondanivalója: a Melankólia az emberi reakciót magyarázza, mint inkább az apokalipszist

A két nagy fejezet közül óhatatlanul az első viszi a filmet. Az első benyomások alapján egy amerikai beütésű, klisékkel megtűzdelt és kiszámíthatatlan műre számíthatnak a nézők, amit többé – kevésbé, de meg is kapnak.

A történet során a két főhősnő szerepei felcserélődnek: a depressziós, az élet örömeit elutasító Justine az idő múlásával egyre nyugodtabb lesz, míg nővére, a korábban optimista Clarie óráról órára veszti el higgadtságát és egyre mélyebb zavarodottságba esik. Mindez gyönyörű gondolatiságot tükröz, ahogy a felhasznált szimbólumok is...

A filmben számos kultúrtörténeti vonal is fellelhető Wagner zenéje mellett, mint pl.: az idősebb Pieter Bruegel – Vadászok a hóban, ismertebb nevén: Január című festménye, valamint a preraffaelita mozgalom képsorai. Emellett a Bibliából is jól ismert prófécia, az Apokalipszis, valamint a „főszereplő” kisbolygó, a Melankólia is szimbolikus jelentéssel bírnak.

A film lehetséges buktatója, hogy ezeket csakis az a néző képes értelmezni, gondolati világát megérteni, megválaszolni a „Miért?”- eket, ha egy bizonyos szintű műveltséggel rendelkezik, máskülönben üres marad, vagy csak a vizuális és a hangi világ gyönyörködteti a tudatlanabb nézőt. Ez abból adódik, hogy az előzetes megtévesztő. Egy apokalipszis film látszatát kelti a két perces összeállítás, miközben egy depresszió filmről van szó. A célközönség mind két esetben más és más, s ennek fényében óhatatlanul voltak és még lesznek csalódott nézők.

A Justine-t alakító Kristen Dunst levetkőzte a Pókember trilógiákból már jól ismert Mary Jane Watson gunyáját. Ebben a filmben egy másik oldaláról ismerhetjük meg, és nagyszerűen alakította szerepét. Bebizonyította, hogy a dráma is az ő asztala, s nem csak sablonos, hanem könnyfakasztó is tud lenni. A rendező pofátlanul az arcunkba tolja a felpolcolt melleit, ennek ellenére mindez nem csorbít alakításán, hiteles tud maradni a viaszbábú szerepében, aki életének végeztével újra kivirágzik.

Charlotte Gainsbourg Clarie-ja pont azért emlékezetes, mert a kimért, mindig tökéletesnek látszó szerepjátéka meginog a vég közeledtével, összeroppan. Remek színészi alakítást nyújt a cinikus, kiégett anya szerepében, szinte közelinek érezzük, aki ártatlan gyermekét, a jövőt szeretné biztonságban tudni az elkerülhetetlen pusztulás elől.

A True Blood-ból jól ismert Aleksander Skarsgard, aki Justine férjét alakítja, szintén bebizonyította, hogy a rámenős vámpír mellett a törékeny szerep is az ő műfaja, bár ez a karakter kevésbé kiforrt, mint a többi, kisebb szerepekkel bíróé. Meglehet, ennek az az oka, hogy kevés tér jutott ennek a kissé tesze- tosza újdon sült férjne

Bár a kameramozgás, és a technika hagy némi kívánni valót maga után, kétségtelen, hogy Trier művei messze túlmutatnak a jelenen. A sikeres alkotó, aki küzdelmét önmagával vívja, tehetsége és képzelőereje olyannyira messze nyúl, hogy Justine szerepében önmagát formálja meg, ami valljuk be, egyfajta egocentrikusság is. Olyan félelmeket, fájdalmakat varázsol a vászonra, amelyekkel kevesek mernek szembe nézni, és kevesek képesek bemutatni, de ez nem mentség a szemet fárasztó, folyton mozgásban lévő kamerára.

A Cannes- i fesztiválon bemutatott alkotás igazán mély érzelmekkel teli nyomot hagy a nézőben, amit csak érett érzelmi intelligenciával rendelkező emberek képesek átélni, megélni. Számukra évek múltán is emlékezetes marad a gyönyörű képekkel és feledhetetlen zenei aláfestéssel megtűzdelt film, a vegetatív, zsigeri hatás, amelyben árad a szomorúság és a tehetetlenség. Ezek a melankólia pillanatai.

Szólj hozzá!

Címkék: ajánló kritika film dráma romantikus kosztümös

A bejegyzés trackback címe:

http://halfps.blog.hu/api/trackback/id/tr933463571

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.