Barry Lyndon (1975)
Stanley Kubrick az Űrodüsszeiát meglovagolva, egy bukott Napóleon tervezet és az akkor még botrányfilmként kezelt Mechanikus Narancs után nem tett le álmáról, és belefogott a tökéletes kosztümös film tervébe. A végeredmény mind kritikailag, mind pedig filmtechnikailag nagy áttörés volt, hiszen az egész eposzt természetes fény mellett vették fel, köszönhetően a Kubrick által megrendelt lencséknek amelyek segítségével 1975-ben képesek voltak ezt a bravúrt véghezvinni. A kritikai sikert pedig mi sem igazolja jobban, hogy a kor nagy filmrendezői egyöntetűen ismerték el: Barry Lyndon egy lélegző olajfestmény, ahol igaz a rendező letolja a műfaj szabályait, de a modern filmes eszközök segítségével újította meg azt, így hozván létre egy hatalmas lélegző olajfestményt, amely magába foglalja mind a 18. század mind pedig a 20. századi ember gondjait és kérdéseit.
Barry Lyndon történetétől nehezen vonatkoztathatjuk el Tolsztoj Ivan Iljicsét, ugyanis mindkét figurának egy célja: minél feljebb kerülni a társadalmi ranglétrán, és a felső tízezerben elérni a végső, gondtalan élet ábrándját. Ám míg Ivan megpróbál tisztességesen eljutni céljához, Barry Lyndon a sors által megtámogatva minden eszközt bevet hogy elérje mind az ész, mind pedig a szív céljait. Az ész célja ugyebár a pénz, míg a szívé a szerelem, amelyet nem könnyű megszerezni, ám Barry e kettő érték miatt képes levetni magáról a romantikus, 18. századi hős szerepét, és fokozatosan vedlik át a hozzá teljességgel nem illő nemesi úrrá.
Kubrick ezzel a történettel se feszegette a világ pozitív oldalát, és képes volt egy alapjáraton idilli és romantikus világba elterjeszteni a fertőt és felszínre hozni a parókák és a töménytelen púder alatt rejtegetett valódi érzelmeket és bemutatni az akkori kor emberét. Az embert aki megjárta a háborút, aki megtapasztalta az ellentétes oldalakat és aki a káoszból és az undorító világból való menekülése közben szintén a kor termékévé vált.
