Sukiyaki Western Django (2007)
A festett háttér előtt magányos idegen operálja ki a jogtalanul eltulajdonított tojást a kigyóból, majd erőltetett japán akcentussal mesél egy történetet a nyugalmára rontóknak. Ő Quentin Tarantino, aki minden bizonnyal Bill exhumálását várta a hozzá hasonlóan kívülállóként tevékenykedő Takeshi Miike személyétől.
A vásznon Corbucci karakterei elevenednek meg ismét. A fókusz egy hallgatag idegenen, egy zseniális pisztolyforgatón van, ki mindkét rivális bandának megtetszik, így hamarosan aukció alá kerül az új polgár. A poros kisváros azonban szerelmet ígér hősünknek, így a jól ismert sémák kísérik útján.
A spaghetti western találkozik egy fura távol-keleti fickóval, így történhetett, hogy gatling-gunnal tizedelik az Adidas felsőkbe bújtatott prérinpangókat. De ez Miike-től már nem is meglepő. A Sukiyaki Western Django minden abszurd vonása ellenére szórakoztató. Miike ujjlenyomatai szemetütnek, a zsánerelemek mixelése sajátos stílust teremt, igaz, a kontrasztos jelenetek nem maradéktalanul élvezhetőek és bizony a forgatókönyv is hiányolja a kohéziót. A gyönyörű képekkel, jelmezekkel és a szokottabbnál visszafogottabb explicit tartalommal nyakon öntött film ingoványos talajra került, melyet a könnyed paródia és szamuráj-drámák sajátosságai szegélyeznek. Nem szabad teljességgel komolyan venni ezt a durván hommage cuccot és akkor még nevethetünk is a banális dialógusokon (QT Akirás megjegyzése hatalmas), és valószínűtlen akciókon. A jó alakításoknál feltűnőbb a zsillió utalás mit arcunkba vágnak, ennek köszönhetően olykor azt sem tudjuk mire is figyeljünk. Még ha kissé idegen is, de a maga szintjén elviselhető.